LXXII
Hogy a világ ne kérdje szüntelen: Mi érdemem volt arra, hogy szeress Még holtan is, felejts el, kedvesem, Hisz úgy sincs bennem semmi érdemes.
Hogy kegyes hazugsággal valamit Emelj, azt kéne, hogy tetézve rakd Rám, halottra, a kevés díszt, amit A fukar igazság önként megad.
Hogy ne lássék hamisnak hű szíved Amiatt, hogy szeretve túldicsér, Földeljék el velem a nevemet, S akkor szégyen egyikünket sem ér.
Mert szégyen rám, amit versbe szedek, S rád, hogy silány művemet is szereted. |