LXXXVII
Ég veled, te, túldrága, hogy enyém légy, Eléggé tudod magad is, mit érsz; Kincslajstromod bontja lelkünk kötését, Ami jogom volt rád, mind véget ért.
Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp; S mi érdemem mérte föl szíved árát? Nem ok szülötte volt e szép ajándék, És így hitellevelem visszaszáll rád.
Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és Akinek engem, rosszul - túl! - becsültél: Juttatásod - alapja félreértés! - Újra tied, most, hogy jobban ítéltél.
Éltem birtokod bűvölő hitében, Király álmomban, sehogysem az ébren. |