Tavaszi holdtölte
Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl, S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem, Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szőke leány. Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: "Engem is elragad innen Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."
De íme a holdat a köd beborítja, S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorítva Már érzem a nyirkos üveg hidegét. S míg éles eső sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már... |